Podvodni Istrazivači Vojvodine

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése

Zentai csata

E-mail Nyomtatás PDF
Örökség:
 ZENTAI CSATA 1697

zentaicsata2Az 1695-ben trónra lépő II. Musztafa török szultán kiáltványt bocsátott ki, melyben megújulást, és új hódításokat helyezett kilátásba. Elvetette elődei kéjben, gyönyörben, tunyaságban töltött életmódját, s sikerei elomozdításának egyik kulcsát abban látta, hogy a Nagy Szulejmánhoz hasonlóan, seregeit ezen túl maga vezeti minden hadjáratban.
Ezt követően, a törökök visszaszereznek némely területeket, s a kezdeti sikerek, melyek felbátorították a török hadvezetést (stratégiai helyzetük 1697-ben sokkal előnyösebb volt az osztrákokénál), jó alapot szolgáltattak a további támadó háborúk megtervezésére.
A szokatlanul kemény tél miatt a szultán késve szervezi hadjáratát, s csak május elején szemléli meg drinápolyi táborát. A bécsi hadvezetés értesülvén a törökök készülodéséről május végén állapítja meg a haditervet, mely szerint a fősereg Mohács és Vörösmart környékén koncentrálódik, hogy a távolabbi seregekkel a Duna túlsó partján Kollutnál egyesüljön. A hadműveletek célja egyelőre Pétervárad fedezése és az ellenség figyelemmel kisérése volt.
II. Musztafa szultán igen későn, augusztus 10-én érkezett Belgrád alá, ami elég időt adott a bécsi udvarnak a szükséges hadi előkészületek megtételére, ami a későbbi események szempontjából döntő fontosságú volt.
Savoyai Eugén herceget, mint rangidôs táborszernagyot július 5-én nevezték ki, aki Küllodre (Kollut) utazott, hogy fôparancsnoki posztját átvegye, s seregszemlét tartson az ott tartózkodó 25 gyalog, és 9 lovasezrede felett.
Savoyainak a kéznél lévő serege mellett még Boszniában, a Felső-Tisza vidékén és Erdélyben tartózkodott egy-egy hadteste, melyet azonnal magához rendelt, s így hadserege közel 70 ezer főt tett ki. A sereg a dunai flottilla kíséretében augusztus elején Kovilhoz érkezett, ahonnan biztosítani lehetett Péterváradot illetve az utánpótlási útvonalakat.      

Az ellenfelek
 

II. Musztafa Mehmed Oglu (1664 – 1703) török szultán, 1695. febr. 6. és 1703. aug. 22. között uralkodott. Elhivatott uralkodóként lépett trónra, szakítva elődjei példájával, akik napjaikat „kéjben, gyönyörben, tunyaságban és restségben” töltötték, – megújulást hirdetett, pénzügyi reformokat vezetett be, újjáépítette flottáját, s megkísérelte visszahódítani az elveszített területeket. Mint legfelsobb hadvezér személyesen állt a magyarországi hadjáratok élére, de a kezdeti sikerek után (Lugos, 1695; földközi tengeri gyôzelem Velence ellen, 1695) egymás utáni súlyos kudarcokkal kellett szembenéznie (1696-ben  Azov elvesztése, zentai csata 1697).
A zentai vereséget követoen a karlócai béke (1699) következményeként súlyos területveszteségek érték a török birodalmat, s a fellázadt janicsárok 1703 augusztusában a szultán öccsét III. Ahmedet ültették trónra, akinek javára II. Musztafa lemondott.

Savoyai Jeno: Francois Eugéne de Savoie-Carignan,  Savoya hercege (1663 –1736). Az újkor egyik legnagyobb hadvezére, a Habsburg uralkodóház török –és francia háborúinak kiemelkedő alakja, Ausztria nagyhatalmi helyzetének megszilárdítója. 1663. október 18-án született Párizsban. Apja Moritz Eugen savoyai herceg és soissoni gróf, sikeres hadvezére volt Franciaországnak. A fiatal Savoyait XIV. Lajos francia király kis termete és gyenge testalkata miatt papi pályára szánta, de ő inkább otthagyta Franciaországot és I. Lipót császárnak ajánlotta fel szolgálatait.  Bécs 1683. évi felmentésénél tűnt fel katonai tehetségével, majd sorra következtek magyarországi sikerei: Esztergom, 1685; Buda; 1686; Nagyharsány, 1687; Belgrád, 1688. E csatákban kétszer is megsebesült. Később a Rajna mellékén, Dél-Franciaországban, majd Felső-Olaszországban harcolt, s 1693-ban tábornaggyá léptették elő 1697-ben Lipót császár visszahívta Magyarországra, s kinevezte a császári erők főparancsnokának. A török háborúk befejeztével részt vett a spanyol örökösödési háborúban és számos csatában fényes győzelmet aratott a bajor, az olasz és a németalföldi hadszíntereken. VI. Károly császár ismét visszahívta Magyarországra, s rábízta a fovezérséget a törökökkel vívott utolsó ütközetekben (Pétervárad és Temesvár 1716., majd Belgrád 1717.) Utána visszatér németalföldi helytartóságába, s utolsó éveit Bécsben tölti. 73 éves korában agyvérzésben hunyt el 1736. április 21-én. Testét a bécsi Stephansdom (Szent István templom) keresztkápolnájába temették, szívét pedig a szárd királyok torinói sírboltjában helyezték el, mivel az ottani uralkodóház sarja volt. Császárjait (I. Lipót, I. József és VI. Károly) 53 éven át szolgálta huséggel, akik megbecsülték, katonái pedig rajongtak érte. A császári és udvari Haditanácsnak 32 éven át volt az elnöke. A pompát kerülte, a feltűnéstől idegenkedett, egyszerűen öltözködött, s csak egy szenvedélyének, a tubákolásnak hódolt. Szerénysége nem tűrte, hogy Hollandiában szobrot állítsanak neki, az ajándékokat visszautasította, s esküdt ellensége volt a protekciónak. Szabad idejét a tudománynak, s a művészeteknek szentelte. Kiváló műérzékéről tanúskodik, az általa építtetett bécsi Belvedere-kastély, a barokk építészet világhírű remekműve.

A zentai csata (1697. szeptember 11.)
 

A csatáról maga Eugen herceg tett jelentést a császárnak, s ez alapján rekonstruálható annak egész lefolyása. Megjegyzendő hogy a kb. 100 ezres létszámú török sereg (a kiszolgáló -és kísérőszemélyzettel együtt) túlnyomó része gyenge harcértékű, harci tapasztalatokkal nemigen rendelkező emberbol állt, köztük volt 5-7000 albán is, akik fellázadtak, s így tovább gyengítették a törököket, míg Savoyai hadserege harcban jártas, edzett katonákból állt.
A szultán után nyomuló Savoyai – aki már Titeltol állandóan követte a török sereget – délután három óra körül ért a zentai csata színhelyére, mialatt a törökök a nagy zavarodás közepette keltek át a hajóhídon, melyrol az előreküldött futárok is tájékoztatták a herceget. Eugén ekkor felismerve a kiváló lehetőséget, az ellenfél sebezhetőségét, miközben kel át a folyón, gyorsan határozott. Még az est leszállta előtt szándékozott megtámadni az ellenséget, s úgy döntött, hogy előresiet és 3000 lovassal és ugyanennyi draganyossal megtámadja a sáncokat. Amikor egy ágyúlövésnyire ért a sáncokhoz a törökök ágyúkból loni kezdték a támadókat, mire Eugén is parancsot adott a lövések viszonozására. Mikor megérkezett a többi haderő, tovább folyt az előrenyomulás. A felvonulás utolsó szakaszában, török részről történt egy kisebb erejű lovassági támadás, de azt könnyen visszaverték. A szultán látva az osztrákok felvonulását megkísérelte a seregét visszajuttatni a zentai partra, de ekkor Eugén tüzérsége a hajóhidat kezdte loni, amire iszonyú kavarodás támadt. A hídfoben tartózkodó Mohamed Elmas nagyvezír megszólaltatta a sáncok mögött lévő ágyúit, s lovassági támadást indított a Starhemberg vezette bal- szárny ellen, de ezt azok visszaverték, s a Tisza helyenként homokzátonyos medre felol megtámadott janicsárok kétségbeesett védekezése ellenére a hídfoig jutottak, és elfoglalták a híd bejáratát. A kb. 35 ezer török katona, akik a sáncok közé szorultak, nem kaptak erosítést a túlsó partról, s így a helyzetük reménytelenné vált. Savoyai látva a csata alakulását, a balszárny tartalékából és a derékhad soraiból erosítést küldött a hídfobe, akik benyomultak a sáncokba, majd elorevezényelte a jobb szárny svadronjait is. Középen is hosies támadásokat vezettek a sáncok ellen, és ugyanúgy a vízparton, mint a vízben, folyt a kézitusa, mely iszonyú vérengzésbe torkollott. Savoyai késobb így írt a támadásról: „Alig foghatom föl, hogy …a gyalogság miként mászhatta meg oly könnyen a sáncokat, mert azok roppant magasak és erősek voltak. A lovasság azt művelte, amit még soha életemben nem láttam: még a sánc árkában is kísérte és támogatta a gyalogságot, ahol az ellenség tüzét hasonlóképpen állta és viszonozta, mint a gyaloghadak.” A katonák senkinek sem kegyelmeztek, noha egyes pasák és főtisztek nagy pénzbeli ígéreteket tettek. A pasák közül néhánnyal a feldühödött janicsárok végeztek. Ez volt az oka annak, hogy igen kevés török foglyot ejtettek. A törökök egy része a 350 m széles Tiszába vetve magát próbált meg úszva elmenekülni, de sokukkal a muskétások és karabélyosok tüze végzett, mások a nagy tolongásban vízbe fulladtak.  
A szultán a túlsó partról nézte végig serege pusztulását, majd a sötétség beálltával lovas szpáhijaival Temesvár felé vette az irányt. Thököly Imre, aki a csatában Elmas nagyvezír mellett volt, a zentai parton rekedt, de halottnak tettetvén magát kivárta az éjszakát, s a sötétség leple alatt a szigetre úszott, ahol a füzesben egy, elakadt csónak segítségével átjutott a Tiszán, majd néhány hű emberével a szultán után menekült Temesvárra.
Mire a nap leáldozott, a csatának is vége volt, alig két óra alatt eldolt annak kimenetele. Savoyai a császárnak küldött jelentésében írja: „Ezen gyozelmes esemény a nap és éj fordulatával végzodött, és így mintegy a nap maga sem akart elobb távozni az égrol, mielott fényes szemével Császári Felséged dicsoséges fegyvereinek teljes gyozelmét befejezve nem látta.”

A győzelem után 
 

A csata befejeztével Savoyai még két órán át, engedte, hogy katonái zsákmányoljanak a csatatéren, s este 10 órakor lefúvatta őket, majd őrséget rendelt a hajóhídra, de óvatosságból nem kelt át seregével a Tiszán. Másnap útnak indította Vaudemont herceget Bécsbe, hogy tájékoztassa Lipót császárt a történtekről, majd maga is átkelt lovassága egy részével a túlsó partra, hogy szemügyre vegye és felmérje a csata eredményeit. Ez alatt Glöckelsberg ezredest 600 horvát draganyos lovassal a hátra maradt törökök üldözésére küldte, akik szép zsákmánnyal és számos fogollyal tértek vissza.
A túloldalon már nem találtak ellenséget, csak Musztafa szultán sebtében elhagyott táborát. A török táborban itt maradt hadifelszerelés illetve hadizsákmány óriási volt. A hadizsákmányt maga Eugén herceg leltároztatta fel, s a csata utáni első jelentésében, melyet a császárnak küldött írja le ennek terjedelmét. Közel 9000 lőszeres-, élelmiszeres- és poggyászkocsi, 80 különböző ürméretű ágyú, 28000 kg lőpor, 5400 ágyúgolyó, 523 bomba, 6300 gránát stb. A füves ártéren 7000 lovat, 15000 vágómarhát és tevét tereltek össze. A gyoztesek kezére került a szultán pecsétnyomója (a nagyvezér nyakából szakította le egy muskétás katona) 100 hadilobogó, de itt maradt a szultán négylovas kocsija, és tíz szép háremhölgye is. A túlparti tábor értékét 400000 forintra becsülték.
A fényes győzelem mérlege a támadás idejét kelloen idozíto Savoyait igazolta:  mind össze 429 császári katona halt meg: 28 tiszt, 401 katona, s a sebesültek száma is a csekélynek mondható 1598-at tett ki, ebbol 133 tiszt és 1465 katona. A tábornoki karból egyedül gróf Reuss Henrik táborszernagy sebesült meg súlyosan, akit Szegedre vittek, de már nem tudtak rajta segíteni, s szeptember 21-én belehalt sérüléseibe. A szegedi ferencesrend templomában temették el.
A törökök mérlege ellenben tragikus volt: 25000 katona holtteste borította a csatateret. Elesett  Mohamed Elmas nagyvezér, Ibrahim pasa, Dzsafer pasa, Misirli Oglu anatóliai pasa, helytartó, Fasli pasa adanai kormányzó, Baltadzsi Mohamed janicsár aga, Ibrahim diarbekiri bég, 13 beglerbég (köztük a rumeliai, a diarbekiri, amasiai, meraasi, szughlai), több alhelytartó, főnök, a foagarász, a foidézo, a vasasok és tüzérek parancsnoka, közel 60 janicsár ezredes, 20-nál is több lovasaga, 10 ezredes, 3 turnidzsi basa stb. A tiszteken kívül a veszteség 14070 janicsár, 3700 törökkel szövetséges, és 7000 albániai, összesen kb. 25000 ember.
Savoyai a csatát követő harmadik napon sietve elhagyta a csatateret, tartva a huszonezer temetetlen hulla miatti fertozéstol, s Magyarkanizsa alatt, a Tisza jobb partján ütött tábort, s részletes jelentést írt császárának, melyet Franz Dietrichstein gróf, draganyos ezredes vitt Bécsbe. Jelentésében nem feledkezett meg katonáiról sem, amikor többek között ezt írta róluk: „Legkegyelmesebb Uram! Az összes vezérkari férfiak, a tisztek és a közemberek vitézi harciasságát az én gyenge tollam eléggé ki nem emelheti…bizonyára vannak némelyek, kiknek alkalmuk volt, hogy mások felett kitüntessék magukat, de nincs egyetlen egy sem valamennyi közt, aki (mennyire én tudom) többet nem tett volna kötelességénél…” Néhány nap múlva szerte Európa fovárosaiban kivilágítással, diadalkapuk felállításával, gyozelmi feliratok elhelyezésével, emlékérmek kibocsátásával, hálaadó istentisztelekkel ünnepelték a kereszténység győzelmét az oszmán hódítók felett. A császári város szeptember 21-én ünnepélyes Te Deummal, s körmenetekkel ünnepelte meg a zentai csata emlékét, s e napon Bécs ünneplo köntöst öltött. Az épületeket és tereket feldíszítették,  s az egyik felállított diadalkapun latin felirat díszelgett: „Vienna ad Zentam servata” vagyis a Zentánál megváltott (megmentett) Bécs.                                                                                                                                
Tari László